Én, magam, önmagam

Ebben a cikkben amellett érveltem, hogy a maga és az önmaga egymással nyelvtanilag nem egyenrangú kifejezések, és nem is ugyanazt a visszaható viszonyt kódolják. Míg a maga egy valódi, a kötéselmélet hatálya alá eső anafora, az önmaga egy bizonyos tulajdonságaiban inkább a nevekre hasonlító, nem reflexiváló, hanem csak egy ettől gyengébb összeindexelést megkívánó visszaható elem. Nem vonhatjuk tehát a két elemet egy kalap alá: más nyelvtani szabályok felelősek a viselkedésükért. Ugyanakkor nem is redukálhatjuk le az önmaga szabatos leírását egy egyszerű kategorizációs problémára: a kérdés nem az, hogy ha már nem valódi anafora, akkor tekinthetjük-e, miként a leíró nyelvtani hagyományunk teszi, esetleg személyes névmásnak (mint az ő) vagy tulajdonnévnek (mint a János). Az önmaga anaforikus annyiban, hogy valamilyen előzményt kíván meg, de ennek az előzménynek nem kell lokálisnak lennie, sőt nem is feltétlenül kell szemantikailag ekvivalensnek lennie az önmaga jelöletével. Így tulajdonképpen egyaránt mutat anaforikus és, mint láttuk, tulajdonnévi tulajdonságokat is. Ha úgy tetszik, tekinthetjük tehát egy referenciális anaforának vagy egy anaforikus tulajdonnévnek - a lényeg, hogy tisztában legyünk egyedi tulajdonságaival. A cikk legfőbb célja éppen ennek a felismerésnek az alátámasztása.